Sokan számolnak be arról, hogy már a gondolattól is összeszorul a gyomruk, hogy emberek közé kell menni. Legyen szó munkahelyi megbeszélésről, egy baráti összejövetelről, vagy akár csak egy boltba való belépésről – a társas helyzetek szorongást, feszültséget, belső bizonytalanságot váltanak ki.

Ez a fajta szorongás nem egyszerű félénkség. Gyakran kísérheti intenzív testi reakció is: heves szívdobogás, izzadás, remegés, kipirulás, mellkasi szorítás, légszomj. A legapróbb interakció is túlzónak érzett önfigyelést, önkritikát hozhat magával – „Mit gondolnak rólam? Látszik, hogy ideges vagyok? Le fogok blokkolni?”

A napi megélések között ott lehet a visszahúzódás, a meghívások elutasítása, a munkahelyi lehetőségek kerülése, vagy akár a teljes elszigetelődés. Az ember szűkíti a mozgásterét, lemond helyzetekről, kapcsolódásokról – és idővel saját magáról is.

A terápiában gyakran az első lépés az, hogy ezek az érzések megértést és elfogadást kapjanak. A cél nem az, hogy „ne legyünk izgulósak”, hanem hogy megtanuljunk másként viszonyulni a szorongáshoz, és fokozatosan újra visszaszerezzük a kontrollt a társas életünk felett. A vágyott állapot így szokott hangzani:
„Szeretnék felszabadultabban jelen lenni emberek között. Nem görcsölni, nem elbújni, hanem önazonosan kapcsolódni. Egyszerűen csak jól lenni másokkal.”

Ez a folyamat lépésről lépésre történik – de megtanulható. A szorongás nem határozza meg, ki vagy, csak azt mutatja, min dolgozhatsz éppen.