Sokan fordulnak hozzám azzal az érzéssel, hogy „akárhogy próbálok előrelépni, valami visszahúz. Mintha a múlt még mindig beleszólna a jelenembe.” Ez az élmény sokszor korai, megrázó vagy tartósan nehéz élethelyzetekből ered – olyan eseményekből, amelyek mély nyomot hagytak bennünk, és amelyek hatását sokszor évekkel később is érezzük.

A trauma nem mindig hangos vagy látványos. Néha csendesen, de következetesen hat: szorongás, éjszakai felriadások, állandó készenléti állapot, megmagyarázhatatlan testi feszültségek, fáradékonyság, koncentrációs nehézségek formájában. A test emlékezik akkor is, ha a tudatunk próbál továbblépni.

Napi szinten ez megjelenhet kapcsolati nehézségekben, önbizalomhiányban, önszabotáló viselkedésben, vagy abban, hogy nem tudunk bízni – sem másokban, sem saját döntéseinkben. Sokszor kíséri ezt az érzést egy belső szégyen vagy bűntudat is, ami tovább nehezíti az önelfogadást.

A terápiás munka során gyakran az első lépés az, hogy biztonságos térben végre kimondhatóvá váljon a fájdalom. Nem a múlt újrajátszása, hanem annak feldolgozása a cél – hogy ami eddig gátolt, az idővel támasszá válhasson.

Ez a folyamat időt és türelmet igényel – de lehetséges. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami történt, hanem azt, hogy már nem az irányít minket.