Sokaktól hallom a következő mondatokat: „utólag mindig tudom, mit kellett volna mondanom”, vagy „inkább elkerülöm a vitát, mert nem tudom kezelni”. Az ilyen működésmód mögött gyakran mélyebb belső feszültségek, gyermekkori tapasztalatok, vagy negatív élmények húzódnak meg a konfrontációval kapcsolatban.

A konfliktuskerülés és az érdekérvényesítési nehézség a mindennapokban kimerítő. Akik ezzel küzdenek gyakran túlalkalmazkodnak, sokszor mondanak igent, amikor nemet szeretnének, és lenyelik a nehéz érzéseiket, hogy „ne legyen baj”. A háttérben szorongás, bűntudat, vagy a másik elvesztésétől való félelem állhat.

Napi szinten ez rengeteg belső feszültséget termel: elfojtott düh, önvád, kimerültség. Előbb-utóbb ezek a meg nem élt érzések testi tünetekben is megjelenhetnek: fejfájás, izomfeszültség, gyomorpanaszok, alvászavar formájában. És ami talán a legfájóbb: az ember úgy érezheti, hogy folyamatosan háttérbe szorul a saját életében.

A terápiás munka során ezek a mintázatok fokozatosan felismerhetővé és alakíthatóvá válnak. Az önismeret fejlődésével párhuzamosan megjelenik a belső biztonságérzet, ami lehetővé teszi, hogy egyre határozottabban, mégis kapcsolódóan tudjunk jelen lenni a konfliktusokban is.

A vágyott állapot, amit ezek a kliensek megfogalmaznak, gyakran így hangzik: „Szeretném végre bátran elmondani, amit gondolok. Kiállni magamért anélkül, hogy bűntudatom lenne. Határozottan, de együttérzően képviselni, ami fontos nekem.” Ez a készség tanulható. És nemcsak azt változtatja meg, hogyan kommunikálsz másokkal – hanem azt is, hogyan vagy jelen önmagad mellett.